Annának hívják...

Jött a szokásos telefon, hogy másnap reggel menjek vért adni. Mint általában, nagyon zűrös időszakom volt; amikor Dénes átadta az üzenetet, nagyon óvatosan hozzátette, hogy talán jobb lenne holnapután.

De ezt én mindig komolyan vettem, mint aféle emberbaráti kötelességet. Tehát elmentem a Karolina útra. Fontos megjegyeznem, hogy nagyon közel lakom hozzá, kocsival öt perc. Ez is egy szempont volt, hogy nem esett nehezemre eljárni vért adni. Praktikus szempont volt az is, hogy igyekeztem mindig elsőként menni. Elég volt néhányszor elmondani, hogy nagyon sietek, mindig úgy kezeltek, hogy a lehető leghamarabb végezni tudjak. Volt még egy szerencsés körülmény: dr. van a nevemben, így mindenkinek természetes volt – elvégre egészségügyben vagyunk – hogy orvos vagyok. „Megérkezett a doktornő!” És még a Krakkóban vett kézitáskám is a század eleji orvosi táskákat idézi. Abszolút kivételezett voltam mindig a véradáson, immár 16 éve, ha utána gondolok.

Az egész úgy kezdődött, hogy anyukám egészségügyi szakközépiskolában tanított, így valahogy elemi kötelességemnek éreztem, hogy már az általános iskolában is minden elsősegélynyújtó versenyen induljak, természetesen csapatban. Az, hogy mindig megnyertük, egy kicsit kínos volt. Olykor anyukám volt a vizsgáztató. Most már utólag mindegy, hogy tényleg tudtam, vagy csak protekciós voltam. A lényeg az, hogy már óvodás korom óta természetes volt a kórház hypós-gyógyszeres, fekete-fehér kockaköves világa. Természetes volt a folyosón papucsban fel-alá járó fürdőköpenyes betegek látványa, és a hozzátartozóké is, akik valahogy mindig jobban kétségbe voltak esve, mint maguk a betegek.

Az, hogy vért kell adni, nem volt kérdés. Meg aztán meg is volt szervezve. A Közgázon kezdtem el, elsőéves egyetemistaként, ahol rendszeres időközönként egy első emeleti termet alakítottak át véradó helyiséggé. Még gondolkodni sem kellett, csak megnézni a hirdetőtáblát, hogy mikor jönnek, és oda kellett menni. Anyukámnak mindig beszámoltam, milyen új technikai eszközöket használnak (ma már a legmodernebb, zárt rendszerűt, legalábbis a Karolina úton), amit azért hallgatott mindig nagy érdeklődéssel, mert kezdő ápolónő korában, az ötvenes években, a laktanyákat járták vért venni a kiskatonáktól. A dolog önkéntes volt, és – a jótett helyébe jót várj - a katonák kaptak érte ennivalót és egy szabadnapot.

Valahogy én is így voltam vele. Az étel nem vonz (helyesbítek, a csoki igen), szabadságon három éve nem voltam, viszont a véradás után néhány nappal megkönnyebbülést éreztem, amit mindig hangoztattam is, ha valakit rá akartam beszélni. „Jót tesz az állóképességnek!” – kiderült, ennek orvosi alapja is van, hiszen a szervezet felfrissül, mert pótolni kell a levett vért.

Szóval aznap reggel 6.40-re értem oda. Azért tudom pontosan, mert az asztaloknál már ott ült egy fiatalember. Egy pillanatra mérges voltam, hogy megelőztek, de gondoltam, amikor kinyílik az ablak, majd eléje kéredzkedek. Öntöttem magamnak teát. Lassan gyűltek az önkéntes véradók.

Kinyílt az ablak. „Jöjjön, doktornő!” Ránéztem az emberre, nem mozdult. Gondoltam, jó, egyezkedni sem kell. Minden rutinszerűen ment, ahogy szokott. Ismerős, kedves arcok, az egészségügy és az emberek szolgálatában. Kiválaszthattam még azt is, hogy kinél szeretnék vért adni. Már a vége felé jártunk, amikor a nővér elmondta, hogy a vért egy tízhónapos kislány kapja, akinek kilenckor lesz a szívműtétje. Gondoltam, megint segítek valakin, de hát ezért vagyok itt.

Elbúcsúztam mindenkitől, és indultam kifelé. A fiatalember még mindig ott ült, magába roskadva, tehetetlenül. Rám nézett, és csak annyit tudott mondani: Annának hívják.

Nem tudom leírni, mit éreztem. Az villant az agyamon keresztül, amit gyerekkoromban olyan sokat kérdeztem az anyukámtól: miért lett az én nevem pont Marianna? Azért, válaszolta az anyukám, mert engem Annának hívnak, és elé tettük a Máriát. Felmerült az is, hogy Annamária leszel, de Vargáéknál az egyik ikret hívják így, meg szebb is, hogy Marianna.

Arra gondoltam, hogy a kislány azért fogja túlélni a műtétet, mert a neve benne van az enyémben. Szó nélkül kimentem az ajtón. Azóta nem vagyok türelmetlen, ha várni kell a soromra. Küldetésem van. Életet adok.

Dr. Lukács Marianna